Beszámoló :) Wien.Wieder.

Eine Person, die nie einen Fehler gemacht hat, hat nie etwas Neues probiert.

- Albert Einstein

Leküzdve a félelmeimet és a saját kishitűségemet, „kipróbáltam” valami újat, és bár elkövettem hibákat, a szerzett élmények, a tudás és a tapasztalat örökre az enyém marad. A cirka két hetes kizökkenés a mindennapokból rengeteg mindenre ráébresztett, az emberekkel, az országommal és önmagammal kapcsolatban is.  Ez az út rengeteget dobott az önbecsülésemen és adott egy stabil (felvállalható) német tudást. Rájöttem, képes vagyok megállni a helyemet, még ha a nyelvi korlátok néha kissé nehézkessé is tették ezt…

Attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam, három hét múlva másodmagammal indulok Bécsbe tizennégy napos könyvesbolti gyakorlatra, az első torokszorító sokk és a második pánikroham után, előkerestem minden létező német könyvemet, füzetemet, hogy csökkentsem kicsit a ijedtségemet. Úgy gondoltuk van még időnk, de mire hármat pislogtunk már eljött az utazás ideje.

Odaérve a kezdeti nehézségek – taxis úriemberek, és szállásproblémák – valamint egy újabb kirohanás után, már csak az előttünk álló kihívásra kellett koncentrálnunk. Elterveztük az első találkozás minden percét, és mozzanatát, ami természetesen a legkevésbé sem úgy zajlott – legalábbis az én esetemben –, mint ahogy a fejemben lesakkoztam. Frau Schöberl már a boltba lépésem és köszönésem pillanatában úgy köszöntött: Ah, die Praktikantin! – mosolyogva és enyhe zavarral vettem tudomásul: a fejemre van tetoválva, hogy külföldi vagyok.

Ezt az érzést később se nagyon tudtam elhessegetni, és pár nap után jöttem rá miért: genetikailag hiányzik belőlem – és szerintem a magyar náció nagyrészéből – a bécsi „alles-oke-gén”. Állandóan azon kaptam magam, hogy mosolytalanul nézek a semmibe, hogy a lázas aggodalmat, igyekezetet, hogy nem érünk a bolthoz időben, ne is említsem. Ez az, ami egyetlen „Wiener”-en sem látszik. Helyette ráérősen sétálgatnak, kevergetik a kávéjukat a kávéházak előtt ülve, továbbá nyugodtan és megértéssel várakoznak a sor végén. Nem azt mondom, hogy minden bécsi nő, férfi és gyerek leszedált Mary Poppins, ahogy azt sem, hogy minden magyar búval bélelt szomorúfűz, de ott járva az ember lánya akaratlanul is összehasonlítja a „kapott anyagot a hozottal”. Az ott élőkben van egy olyan nagymértékű „békére-vágyás”, ami idehaza sajnos ismeretlen fogalom. Említenem sem kell, ugye, hogy ehhez a békéhez az út, olyan fokú kedvességgel, toleranciával, türelemmel és nem utolsó sorban tisztelettel van kikövezve, hogy az ungarisches Mädchen csak a fejét kapkodja hitetlenkedve. Ők pedig azt hiszik, gúnyolódsz rajtuk, mikor ezt megemlíted nekik. ’Hogy, ők? Kedvesek?! Toleránsak?! *nevetés, majd sajnálkozó szegény-gyakornok-lányka-nem-tudja-mit-beszél pillantás*. Próbálkoztam még párszor elmagyarázni nekik, de sehogy se akarták elhinni nekem a dolgot, úgyhogy feladtam.

            Visszatérve a történésekre, az első pár nap viszonylag eseménytelenül telt. A napi 6 órás állandó szellemi készenlét, kezdetben úgy kivette az erőnket, hogy a szállásra érve mindketten eldőltünk, mint egy darab fa, és mint akiket leütöttek egy-egy féltéglával estig aludtunk stresszmentes nyugalomban. Jelentősen később se változott a helyzet, rendesen elfáradtunk, de már maradt energiánk elmászkálni és felfedezni a világ legélhetőbb városának zegzugos, hangulatos kis utcáit és izgalmas látnivalóit. Egy alkalommal meghívásra „belecsöppentünk” egy író-olvasó találkozóba, dedikálásba és persze ez is teljesen máshogy zajlott, mint itthon. Bár be kell, valljam, nem vettem részt eddig minden Magyarországon megszervezett, ehhez hasonló programon, így nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy nem volt-e nálunk is ilyen, mégis… valahol érzi az ember, hogy ez egészen más, mint kis hazánkban, ahol emelvényre ültetik a szerzőt – vagy legalábbis elszeparálják – és szinte lehetetlen, hogy egy jóízű-közvetlen beszélgetés kerekedjen az egészből, ahol együtt (egyazon szinten!) iszol az íróval. Ezzel el is árultam, milyen volt a hátáron túli párja. Nyilván ott sem zajlik mindig így, mégis úgy éreztem, nálunk soha, semmilyen körülmények között nem „ereszkednének le” közönséges halandók közé, ó-a-nagy-szerzőink. Tévedés ne essék, ez nem a magyar tollnokok ellen szólt, mi ilyenek vagyunk, ez van, ezt kell szeretni.

            Végezetül annyit: azóta is visszavágyom. Életre szóló ismereteket, emlékeket és talán barátságokat adott nekem ez a két hét, amiket elfelejteni sohasem fogok. Hagy éljek egy hatalmas közhellyel, amely talán megbocsájtható még: „Minden lehetőséget meg kell ragadni”. Hát én - akár egy bulldog - megragadtam, és mivel „A lehetőség, lehetőséget szül.”, Jane módjára lengek fáról fára azóta is tova…