Kertész Imre: Sorstalanság

Tartalom:

"Valami mást kapunk, mint amit szokványos regénytől, akár lágerregénytől várhatnánk" - írta a Sorstalanságról Spiró György: "létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja."

A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény.

Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit rajzolta meg első jelentős művében. Hőse egy pesti zsidó fiú, akinek először apját viszik el munkaszolgálatra, majd ő maga is táborba kerül. Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához."

Vélemény:

(a gondolataim most eléggé cikáznak mindenfelé, így nem biztos, hogy épkézláb mondatok sikerülnek, de gyorsan leírom, amit eszembe jut, így sebtiben)

Erről a könyvről én szinte csak rosszat hallottam, amiket most nem részletezek, mert gondolom mindenki hallott már eleget. Nem tudom, hogy azért-e, mert alacsonyra tettem a mércét, de nekem ez tetszett! (Már amennyire egy holokauszt témájú, átélt eseményeket feldolgozó regény tetszhet o.o). Nem éreztem annyira vontatottnak és unalmasnak, mint egyesek, bár tény, hogy nem az a pörgős, fordulatos könyv, amiket megszoktam. Mégis, az, hogy a srácnak fogalma sem volt arról mi történik körülötte - mikor látja a rabokat és azt hiszi róluk bűnözők és végig azon gondolkodik, vajon mit követhettek el, vagy mikor a sorban állnak és az egyik oldal a gázkamrába megy, a másik túléli, de ők ennek közel sincsenek tudatában, csak mikor már késő.

És a végén, mikor hazatér... szerintem a legszomorúbb fejezet. Alig akartam leszállni a vonatról, mikor olvastam...

Dióhéjban: 5/4,5

"– Németországból jössz, fiam?
– Igen.
– Koncentrációs táborból-e?
– Természetesen. 
– Melyikből?
– A buchenwaldiból.
 Igen, hallotta már hírét, tudja, az is „a náci pokolnak volt egyik bugyra” – így mondta. – Honnan hurcoltak ki? – Budapestről.
– Meddig voltál oda?
– Egy évig, egészében.
– Sok mindent láthattál, fiacskám, sok borzalmat – mondta arra, s nem feleltem semmit. No de – így folytatta – fő, hogy vége, elmúlt, s földerülő arccal a házakra mutatva, melyek közt épp csörömpöltünk, érdeklődött: mit érzek vajon most, újra itthon, s a város láttán, melyet elhagytam?
Mondtam neki: – Gyűlöletet. 
Elhallgatott, de hamarosan azt az észrevételt tette, hogy meg kell, sajnos, értenie az érzelmeimet. Egyébként őszerinte „adott helyzetben” a gyűlöletnek is megvan a maga helye, szerepe, „sőt haszna”, és föltételezi, tette hozzá, egyetértünk és jól tudja, hogy kit gyűlölök. Mondtam neki:
– Mindenkit."

Ez a mű szerepel azlistáján.